Muszáj voltam írni valamit ebben a hülye helyzetben, mert már sínylődik a közléskényszeres énem. Szóval volt egyszer egy este a Budapest Parkban, nem ma volt már, és nem is tegnap, de máig meghatározó emlék, amelyet most előhívott az Ösztönlény.

(Forrás: TIXA Blog)

2019. augusztus 23. - A Rapgalaxis Őrzői

Elmentünk, mert hát a rappet szeressük, a jegyet meg nyertük. Ment is a rappelgetés, volt Kapitány Máté ft. Lil Frakk és hallottuk, hogy ez jó. Őket követte Mikee Mykanic, aki “lightosan, csúszósan” tolta és láttuk, hogy ez még jobb. Utána Dé:Nash volt a soros, aki annyira zavarban volt, hogy még a szövegét is elfelejtette, de mi mégis éreztük, hogy ez jó. Egy dolgot viszont nem értettünk: Saiid hogy a fenébe keveredett ezek közé a nevek közé...

A Kárpát-medencei sámán-messiást váltva DJ Q-Cee tűnt fel a lemezjátszók mögött, és az első beateket meghallva már tudtuk, hogy ez trú lesz. A Random Trip társalapítója ugyanis nem az Akkezdet Phiai alapjait pörgette, hanem az igazi amcsi Hip Hop kultúra nagyjait szúrta Saiid szövegei alá. Így jött létre például a Lose Yourself és a Mivel Játszol fúziója, miközben a háttérben egymást követték a régi klipek:

Mi meg nyilván meg voltunk őrülve és ordítottuk a szövegeket. Ja, és volt vagy húsz arc, akik mindeközben a színpadon ittak, táncoltak vagy éppen a fejükön pörögtek. Saiid pedig tulajdonképpen nekik szövegelt, több időt töltött el a közönségnek háttal, mint felénk fordulva. De mi megértettük, hogy ez volt az igazi Rapgalaxis megőrzés, B-boyok, turntablism, kacifántos rímek és az a hangulat, amiben anno az utcán létrejött ez az egész. Magunk körül szétnézve pedig láttuk, hogy lefagyva állnak az egyen fekete, hosszított pólóba öltözött 16-18 évesek. Ők nem igazán vágták, hogy mi ez a műsorhiba, viszont sokkal jobban beérezték azt, amikor Lmen Prala beszaladt a színpadra még asszem Mikee alatt. Ízlések és pofonok, yaay jaj.

Nade Krúbi!

Egyértelmű volt, hogy az emberek túlnyomó többsége rá volt a leginkább kíváncsi, hiszen a Park az este végére telt meg igazán. Mi a háttérbe húzódva próbáltunk felocsúdni Saiid és Q-Cee párosa nyomán. Nem igazán sikerült, de azt így is vágtuk, hogy a pomázi hős éppen most is történelmet ír. Látványos színpadkép, részben élőhangszeres felállás, egyedi tervezésű ruhák (Budapest x Krúbi kollab) és őrült energia. Zseni volt az egész, nem tudok mást mondani. Most meg itt az új album, amit már bő három hete hallgatok újra meg újra.

Régóta pörög tehát a lemez, ami viszont már elsőre is ismerős volt.

Hogyan lehet ismerős egy lemez a legelső hallgatásra? Úgy, hogy Krúbi egy nagy medley-t rakott össze, amiben a tíz dal során rengeteg stílussal találkozhatunk, és több dalban is hallhatunk egynél több zsánert. Ez utóbbi technika először Travis Scott Sicko Mode című opusza által jutott el hozzám és talán a nagyobb tömegekhez is. Ehhez kapcsolódóan a Vox csinált egy tök jó videót.

Úgy gondolom, hogy az igazán jól sikerült Nehézlábérzés után - ami azért egy Hip Hop lemez - az Ösztönlény egy sokkal szabadabb, műfaji keretek közé nehezen szorítható alkotás lett. Míg az első nagylemez azért volt számomra izgalmas, mert frisset hozott a rapbe, addig a második lemez arról árulkodik, hogy Krúbi rendkívüli módon érzi és tudja a zenét, és ezáltal képes több stílusban is alkotni. Mindezt úgy teszi meg, hogy egyszerre lesznek ismerősek és újak a dalok. Fantasztikus élmény.

Az pedig iszonyúan tökös döntés volt, hogy az LP egy 7 perces, ráadásul igencsak megviselő számmal indul. A Jéghideg-en átszenvedve magát mindenki sejtheti, hogy ez az album nem lesz egy sekélyes, izmozós téma. A dalok közül eddig a Lejtő és a Puszi kapott vizuális alátámasztást. Logikusan következik, hogy az alkotó és a kiadó úgy gondolták, hogy ezek a dalok érdemelnek nagyobb figyelmet, de nekem mégis inkább a Felejtő és a Petőfi ragadták meg a szívemet. Előbbiben iszonyú veretés kezdődik meg 2,5 perc után, utóbbiban pedig, hááát "Ezaz haver!". Úgy látszik a koronavírusos időszakban veretni vágyik a lelkem. De nem maradunk aktuálpolitika nélkül sem, a Dinamit pedig formabontó módon vezet minket végig országunk rendszerváltás utáni (szexuális) ballépésein.

Az Ösztönlény tehát komplex, sokszor-hallgatós és minőségi.

Érdekességek az igazi fanoknak (Getsziposting)

Érdemes megnézni a Garázsmenet Krúbival készült interjúját, amiben többek között arról is szó esik, hogy miért érdemesebb albumokban gondolkozni a single-ök helyett. Ahogyan említi, az igazán sikeres külföldi előadók is a nagyobb zenei egységekre esküsznek. "Hősünk" arról is beszélt a Garázsmenetben, hogy most jó ideig pihentetni szeretné a Krúbi projektet és inkább kollaborálni, más stílusokban alkotni igyekszik majd. Bármit is tartogasson a jövő, én követni fogom Horváth Krisztián munkásságát, az albumai pedig örök részét képezik majd a telefonom tárhelyének.

Extra érdekességnek pedig itt egy felvétel az azóta már sajnos megboldogult magyar Balcony tv-ből, ahol Krisztián a metálzenekarával, a Pregnant Whale Pain-nel zenél még 2016-ban: 

Van egy dal, amit titkon én is dúdolok a gangon

 Avagy hogyan kapcsolódott össze az agyamban Childish Gambino, a Senkise és a duó, ami „Nyíregyről” meghódította az országot.

Május 5-én Childish Gambino előadta új dalát a Saturday Night Live-ban a dalhoz tartozó klip pedig ezzel egyidőben debütált a YouTube-on. Az internet felrobbant, mindenhol lehozták a klipet és fejtegetni kezdték a rejtett és a kevésbé rejtett üzeneteket, amelyeket hordoz. A mélységekig lenyúló elemzőmunkát kicsit félretéve egyszerűen megállapíthatjuk, hogy a színesbőrű művész a feketék USA-beli helyzetéről szeretne üzeneteket átadni, vagy inkább átütni a társadalom ingerküszöbén. A vérengzésbe forduló klip talán elég erős ahhoz, hogy az emberekben hosszabb távon is érzelmeket váltson ki, amelyek által beindulhat valamiféle változás.

Na, de hogyan jön ehhez a komoly problémához a Senkise és a Nemazalányból és Lil G-ből álló duó? Ők mind a komolyság miatt illenek bele ebbe a képbe, vagyis, akarom mondani a komolytalanság miatt. Két héttel ezelőtt mondta valaki a közelemben, hogy milyen jó ez a kors kors kors, és milyen jó, hogy mindenki ezt énekli és bulizik.

Aztán mindenki gangjára betört a hálivúdimalibuli.

Menjünk vissza egy kicsit a Kedvesemhez, amivel annak idején Alex betört a mainstream előadók közé. Byealex tehetsége nehezen megkérdőjelezhető és régi rajongójaként (talán még szavaztam is rá A Dalban) én sem törekszem erre. Azt azonban fontos látni, hogy a tehetséget és a tömegek megszólításának képességét lehet jóra, egyedire, értékesre és kevésbé jóra is használni.

Alex szépen lassan, de biztosan leereszkedett arra a szintre, amelyet a tömeg megkövetel mostanában, a nyíregyházi lányok Malibu című alkotásukkal viszont eleve ezen a szinten léptek be, és rögtön túl is szárnyalták a Senkise és Hiro trekkjének alacsony színvonalát.

Hová fog vezetni ez a tendencia? Mi miatt érhet el ekkora sikert egy olyan szám, amiben olyan sorok szerepelnek, minthogy „És ha nem is tetszik igazán a hangom, te is erre bulizol mindennap titkon.” valamint, hogy „Nem baj, ha fiatal és az sem baj, ha öreg. Tudom, hogy neked is bejön ez a buta szöveg.”?

Ennyire imponál az embereknek, ha Lil G beoltja őket?

Visszatérve Childsih Gambinohoz: két oldal rajzolódik ki a szemeim előtt. Az egyiken egy néger előadó küzd a rasszizmus és az erőszak ellen, a másikon Lil G az arcunkba dörgöli, hogy szar a szöveg, de nekünk ez kell. Én azt gondolom, hogy a This Is America azért ebben a formában született meg, mert a tömegek receptorai teljesen ki lettek lúgozva a rossz értelemben véve trash előadók által, akik az igénytelenségre és bugyutaságra mutatkozó egyre nagyobb igényt igyekeznek tovább és tovább tüzelni.

"The show must go on" - nekem ez jutott eszembe először Childish Gambino klipjéről. Történhet bármi, lehet akármekkora baj társadalmilag, a szórakoztatóiparnak pörögnie kell, a hálivúdimalibuli gyógyír a mindennapok borzalmaira.

Persze lehet legyinteni is egyet és mondhatjuk, hogy időnként mindenki vágyik egy kis guilty pleasure-re. Bevallom, én is szoktam popzenét hallgatni, nem csak a Pink Floyd képes megragadni, viszont büntetlenül nem lehet minden nap a mekiben kajázni.

Az vagy, amit megeszel, az vagy, amit meghallgatsz.

Az Ivan and the Parazolt eddig még csak két dal erejéig hallottam élőben játszani, akkor ugyanis a tavalyi Sziget fesztiválon léptek fel, de a velük egyidőben zenélő Naugthy Boy elvitte számomra a showt. Most lehetőségem nyílt egy teljes Parazol koncertélmény befogadásárá, ezt pedig nem hagyhattam ki.

A Miskolc legjobb zenés-szórakozóhelyének számító Helynekem nekem nem a szívem csücske. Amikor először voltam ott nagyon tetszett a hely, izgalmas volt ez a romkocsma hangulat, tetszettek a kézzel festett graffiti szerű képek a falakon. Mostanra viszont elmúlt ez a varázs, már nem igazán nézem meg a falakat, valamiért már nem lelkesedem a helyért, mondhatni ez nem egy hely nekem.

Este nyolckor már az ajtóban toporogtam a barátnőmmel, és hiába volt akkorra hirdetve a kapunyitás, egészen 20:20-ig kellett várni, mire a kétajtós szekrények ajtót nyitottak. Bementünk és vártuk az előzenekarként fellépő twenteest, amely számomra teljesen ismeretlen volt, egy dalukat sem hallgattam meg a koncert előtt, de ezt utólag nem is bántam... Pontban kilenckor lépett színpadra a négy kedves arc, akik egy tökéletesen középszerű produkcióval leptek meg minket. Az énekes egyáltalán nem hozta a frontember karaktert, nem tudok elképzelni olyan lányt, akinek megtetszik éneklés közben ez a csávó. A dobos úgy mosolygott hátul, mint akire ráparancsoltak, hogy azt csinálja, különben méginkább megkopaszodik. Az öltözéke sem segített rajta, ami olyan volt, mintha a 9to5 irodai melójából jött volna. A gitáros néha kevert egy kis elektromos hangzást a zenéhez, de ez inkább zavaró volt, mint érdekes. A basszusgitárosra nem tudok rosszat mondani.

Miközben a twenteest hallgattam arra gondoltam, hogy ez a banda akkor működne a legjobban, ha nem a saját számaikat, hanem jobb zenekarok dalait adnák elő. Úgy látszik a kívánságom valóra vált, mert egyszercsak felcsendült a Stressed Out, és bizony igazam lett, az volt a koncert csúcspontja, amikor elővettek egy covert.

A másodpercre lemért 1 óra után az Ivan and the Parazol roadjai vették át a színpadot, de csak tíz percre. 22:10-kor már Ivánék váltották őket, és elkezdődött a valódi buli. Elég nagy hévvel vetették bele magukat a zenélésbe és a többnyire teli nézőtér ezt kitörő örömmel fogadta, az addigi ácsorgásról mindenki táncikálásra váltott. Panaszkodni nem lehetett, mentek a számok egymás után, profi volt minden, a közönség pedig megőrült. A jammelések és Iván a közönséghez intézett szösszenetei is rendben voltak.

A koncertnek azonban idejekorán vége lett, ennek páran hangot is adtak a "mi a fasz van?!" bekiabálással, ami akkor hangzott el, amikor a színpadról először levonult a banda. Természetesen a kötelező ráadás nem maradt el, viszont Iván mondott egy elég érdekes dolgot két szám között, amit fel is írtam: " Köszönjük a megtisztelő figyelmet, és hogy eleinte jobban mulattatok, mint mi magunk!". Ez a mondat egy kicsit rosszul hangzott számomra, de a hallgatóság többi tagja nem igazán reagált erre. Amikor elhangzott az utolsó utolsó szám, az Ivan and the Parazol levonult a backstagebe, mi pedig egy kicsit hoppon maradtunk, érezni lehetett a levegőben az "ennyi volt?" hangulatot. És bizony annyi volt, megint pont egy óra, 23:10-kor már vége is volt az este élőzenés részének, és mi indultunk is haza.

Az akkori gondolatok leülepedése után is mondhatom, hogy maradt bennem egy kis hiányérzet, a Szigeten én ennél többet láttam. Profi koncertet kaptunk, de valahogy nem volt meg benne a személyesség, ami lehet nem is kell, vagy csak nekem nem volt meg. A relatív rövidség szintén rossz volt, lehetett volna kevésbé feltűnően beosztani az estét. Ezek ellenére számomra a Parazol megmaradt annak a zenekarnak, amiért én lelkesedni és rajongani tudok, de a legközelebbi koncerten ennél többet szeretnék kapni. Végszóként persze álljon itt az is, hogy a túlzott várakozás túlzott elvárásokat is támaszthat, én pedig kétség kívül nagyon vártam ezt az estét.

Legutóbb 2015-ben volt szerencsém az Artemovszk 38 fedélzetére lépni, akkor a The Glitch Mob koncertjén tombolhattam. A zenekar eddigi életem legjobb klubkoncert-élményét adta. Ezt pedig azóta senki sem tudta felülmúlni, Onuka és a Random Trip sem, akiket egymást követő két napon néztünk meg a hajón.

Az előző blogposztomban Onuka koncertjéről írtam, és említést tettem a Random Trip bulijáról is, amelyről szintén szerettem volna beszámolni. Azóta eltelt majd egy hónap, de így legalább tényleg azokat az élményeket fogom összeszedni, amelyek a hosszútávú memóriámig is eljutottak.

A Random Trip munkásságát évek óta követjük már a barátnőmmel, de mivel vidékiek vagyunk/voltunk, mindig csak vágyakoztunk a koncertjeik után. Egy bő hónappal ezelőtt azonban eljött a mi időnk! Teljesen random volt, hogy megláttuk a Facebook eseményt, miszerint az Onuka koncertje után egy nappal újra a hajóra lépnek Jávorék.

A művészek névsora most is változatos volt, a két alaptag mellett (Delov Jávor, Dj Q-Cee) Vörös Janka (Hősök), Meszka (Punnany Massif), Szebényi Dani (Henrik Freischlader Band, Freddie), Kolta Gergő (Majka) és az amerikai Dale Novella valamint Mikal Amin léptek a színpadra.

A koncert kicsit késve kezdődött el, már kezdtünk türelmetlenek lenni, de végül szépen lassan feltűntek az ideiglenes zenekar tagjai. Vörös Janka és Meszka vették kézbe először a mikrofonokat, de ők nem nyűgöztek le túlságosan. A zenélésbe pár perc múlva becsatlakozó afroamerikai hölgy viszont akkorát énekelt első "megszólalásra",

hogy levitte a fejemet.

Onnantól kezdve végig azokat a részeket vártam, melyekben ő énekelt. Vörös Janka éneke így elvesztegetett idő volt a számomra. Meszka szintén nem nyújtott egy felejthetetlen élményt, a Punnany Massifban nagyon jól szól a hangja, de szólóénekesként szerintem kevés. A billentyűs Szebényi Dani a Chromeo-t idézte meg nekem, mind kinézetében, mind stílusában. Aki pedig a Chromeo hangzást elő tudja rántani a billentyűk közül, rossz zenész nem lehet. Kolta Gergő igencsak felejthető volt, szólt a basszus a háttérben, de egy Flea szintű basszus szóló esélye végig 0,0% volt. Delov Jávor nagyot dobolt, élmény volt nézni és hallgatni, Q-Cee is hozta a kötelezőt, még egy kis freestyle rap is belefért a beatbox mellé. De ha már a freestylenál tartunk, Mikal Amin rapszövegi közé is be-be csúszott egy két rögtönzött rímpár. Ennek én különösen örültem, hiszen ezek a freestyle elemek olyan pluszt adtak a produkcióhoz, ami még egyedibbé és sokszínűbbé tette azt. Nekem pedig egyébként is a szívem csücske a rapzene, a freestyle pedig teljesen le tud nyűgözni.

Összességében egy jó koncertet kaptunk, amely bár nem volt túl hosszú, viszont nem volt megúszós sem. Tökéletes nyáresti kikapcsolódást jelentett és még egy olyan énekhangot is hallhattam élőben, amihez fogható számomra nincsen Magyarországon.

Legutóbb 2015-ben volt szerencsém az Artemovszk 38 fedélzetére lépni, akkor a The Glitch Mob koncertjén tombolhattam. A zenekar eddigi életem legjobb klubkoncert-élményét adta. Ezt pedig azóta senki sem tudta felülmúlni, Onuka és a Random Trip sem, akiket egymást követő két napon néztünk meg a hajón.

Idén volt 5. éve, hogy követem az Eurovíziós Dalfesztivált, amelynek töretlenül nagy rajongója vagyok, hiszen mindig egy érdekes tapasztalás látni és hallani a különböző országok dalait. Ezek a dalok, produkciók ugyanis ablakokat nyitnak minden irányba.

Idén a dalfesztivál döntőjének egyik extra produckiójaként szerepelt az Onuka nevet viselő formáció, akik elektronikus- és pop-zenéjüket ukrán népi hangszerekkel fűszerezik. Ez a zenei élmény teljesen letaglózott, napokig hallgattam a dalaikat. Pár héttel ezelőtt pedig a legnagyobb közösségi oldalon láttam, hogy Budapestre is ellátogat majd az énekesnő és csapata.

A koncert nem csinált teljes teltházat, de nagyon sokan kíváncsiak voltak az Ukrajnából érkező együttesre. A nézők átlagéletkora 30 körül lehetett, olyan fiatalokat, mint mi vagyunk nem is láttunk. Ez számomra nem okozott meglepetést, de kicsit azért sajnálom, hogy a nekem különösen kedves együttesek nem mindig képesek megszólítani a korosztályom többi tagját.

Onuka koncertje ugyan nem múlta felül a The Glitch Mob két évvel ezelőtti produkcióját, de ez nem is volt elvárható, hiszen a két banda teljesen más műfajban és szinten mozog. Az ukrán együttes egy olyan aranyos, és a jó értelemben keleti légkört teremtett ami elvarázsolt. Tetszett, hogy nem egy végletekig kimunkált vérprofi előadást láttunk és hallottunk, hanem egy igazi koncertet. Élőzenét, a zenélésbe belemelegedő előadókat hallgathattunk. A fellépőruhák is egészen egyediek és futurisztikusak voltak. Látszott, hogy a vizualitás mögött is sok ötletelés és munkaóra bújik meg. A csapat három női tagja fehérben, a férfiak feketében voltak, az énekesnő haja szőkés-fehéres, a többieké sötét volt. A három hölgy a színpad előterében egymás mellett, a színpadot harmadolva helyezkedett el, a férfiak pedig 1:4-hez arányban a színpad két felén. Ez a kontraszt egy izgalmas színpadképet hozott létre.

Ami a koncert és az együttes zeneiségét illeti, úgy érzem az Onuka is egy olyan együttes, amely elkészített egy olyan zseniális dalt, amit nem tud felülmúlni, de semmiképp sem lehet őket egyslágeres felállásnak titulálni! Ez a zseniális dal a Vidlik, amelynek a klipje is egészen fantasztikus. A dal és a hozzá kapcsolódó vizualitás a Kraftwerk-et idézi meg, de a népzenében használatos hangszerek egy felejthetetlen extra réteget adnak a zenéhez.

Az Onuka együttes eddig egy nagylemezt és egy EP-t jelentetett meg. Nemrégiben látott napvilágot a Vsesvit című single-jük, ami reményeim szerint egy új EP, vagy egy újabb 10 dalos lemez előfutára. Én már nagyon várom a folytatást és szurkolok a zenekarnak, hogy képesek legyenek fenntartani a varázslatos hatást, amit eddigi zenéikkel létrehoztak.

Évek óta vágytam már rá, hogy kipróbálhassam Budapest óriáskerekét. Kíváncsi voltam, hogy milyen a kilátás odafennről, a 360 rooftop bárban már voltam, de gondoltam, hogy egy mozgó kabinból egészen más élmény lesz szertenézni.

A múlthéten valóra vált a régi álmom, a barátnőm jóvoltából lehetőségem nyílt menni pár kört a keréken. A névnapom alkalmából kapott elővételes jegyeknek szerencsére csak fél hónapot kellett a fiókban pihenniük, tovább nem is hagytam volna őket szunnyadni!

Amikor megérkeztünk az óriáskerékhez, még alig voltak rajta páran, és a sorban is csak két pár állt előttünk. Természetesen, ahogy ez lenni szokott, meghoztuk az emberek kedvét, és utánunk egyre többen és többen szerettek volna jegyet váltani. Mi pedig örültünk, hogy nem kellett sokat várakoznunk.

Körülbelül 3 perccel később a szem szüneteltette forgását, mi pedig beszálltunk az egyik kabinba. Elindultunk felfelé. Én először a Parlamentet, majd pedig a Budai várat pillantottam meg, aztán jött a Citadella és így tovább, ahogy fordultam körbe. Sorra jöttek a szép épületek, a nevezetességek, én meg csak kapkodtam a fejemet ide-oda.

Negatívumként annyit tudok megemlíteni, hogy a fülka ablakai sok helyen karcosak voltak, a széleknél bedig a hajlított formájuknak köszönhetően torzítanak, így pedig megnehezítik mind a szemlélődést, mind a fotózást.

Összesen ötször járt velünk körbe a kerék és mindketten úgy éreztük, túl gyorsan haladt. Persze ez csalóka is lehet, hiszen ki ne akarna akár fél órát eltölteni azzal, hogy a csodálatos fővárosunkat madártávlatból szemlélje... Mint Budapesten sok minden más, ez is főként a túristák számára fenntartott szolgáltatás, ezt tanúsítják az árak is (a felnőtt jegy 2800 forint), viszont egyszer minden embernek érdemes kipróbálnia a Budapest Eye-t. Az élmény garantált, feltéve, hogy napos időben látogattok el az Erzsébet térre.

Sokan mondják, hogy a külföldi filmek címeinek magyarra fordítása nem mindig sikerül a legjobban, így volt ez most is. A tengerentúlon Baby driver címen mozikba kerülő film a Nyomd, Bébi, nyomd! magyar címet kapta.

A film azután kezdett el érdekelni, hogy a Twitteren olvastam az IMDb-n kapott 8,3 pontjáról. A gagyi címet ignoráltam, gondoltam, hogy nem lehet rossz az a film, amit ennyire magasra pontoznak. Igazam lett, a Baby driver számomra kétség kívül az utóbbi évek legjobb akciófilmjei között van, és bár szerintem nem annyira zseniális, mint a Mad Max: Fury Road (2015), mégis messze felülmúlja a sablonos akciófilmeket.

FreddyD-től (Rossz PC Játékok Sorozat, Filmbarátok Podcast) hallottam először a Drive című filmről, amely 2011-ben jelent meg. Mondanom sem kell, nekem is kedvencemmé vált a film, és Ryan Gosling is. A Baby driver sokszor megidézte a Drive hangulatát. A történet is hasonló volt a számomra, de leginkább a film egésze alatt szóló zene és a mozgókép összeolvadása, az ütemre vágott, vagy eljátszott jelenetek voltak azok amelyek hasonlóvá teszik a két alkotást. Ugyanakkor le kell szögezni, hogy a Drive egy másabb, sokkal nehezebben emészthető film, viszont a Baby driver korántsem volt üres és bugyuta.

A színészek alakítása ötös volt, Ansel Elgort neve eddig számomra ismertlen volt, de ezek után mindenképp odafigyelek majd rá. Kevin Spacey és Jamie Foxx hozták a hírnevüknek megfelelőt, Flea feltűnése pedig külön öröm volt számomra, ugyanis már több, mint 10 éve rajongója vagyok Red Hot Chili Peppers-nek.

Összefoglalva gondolataimat, elmondhatom, hogy a Baby driver túllép az akciófilmek megszokott keretein és egy olyan történetet mesél el, ami egyszerre izgalmas és megrázó, teszi ezt úgy, hogy közben játékos és szórakoztató.

Kedves olvasók!

Köszöntelek titeket a blogomon, amelyet azért hoztam létre, hogy megoszthassam veletek gondolataimat, történeteimet.

Mivel ez az első blogom, még nem tudom pontosan, hogy hogyan is néz ki ez a dolog, de bízom benne, hogy hamar kiismerem majd magamat a blogoszférában. A célom az, hogy a tartalom amit létrehozok érdekes és szerethető legyen. A témák kiválasztásakor viszont nem szeretnék túlságosan szelektálni, szeretném felfedezni, hogy pontosan mik azok a topic-ok, amelyekről a legjobbakat tudom írni. Hiszem, hogy a tartalmat az olvasók visszajelzései alapján lehet igazán jóra alakítani.

Magamról annyit, hogy Kommunikációs és Médiatudomány alapszakos hallgató vagyok a BME-n, Miskolcon születtem, de most többnyire Budapesten élek. Imádom a zenét, régóta érdekel a tömegkommunikáció, szeretek képben lenni a nagyvilág és hazánk történéseivel. A szabadidőm legnagyobb részét a YouTube-on töltöm, a kedvenc videósom Casey Neistat.

Remélem sokakat sikerül majd megszólítanom az írásaimmal.